március
13
szerda
Írásunkkal a 120 évvel ezelőtt született Kodolányi Jánosra emlékezünk.
A Nyugat szerkesztőségébe 1922-ben kopogott be egy 23 éves, kissé sánta fiatalember. Akkortájt költözött fel fiatal feleségével Budapestre, ahol egy pici albérletben, szülői támogatás nélkül, nagy szegénységben éltek. Sötétség című írására – amely egy tragikus ormánsági fiatalasszony történetét dolgozza föl – Osvát Ernő és Móricz Zsigmond is felfigyelt. A 20. század elején Baranya ezen vidékén, a kis falvakban arra törekedtek, hogy csak egy gyermek szülessen egy párnál – ezzel őrizve a vagyont, a földet, hogy ne aprózódjon el. Ezt nevezték egykézésnek, és az asszonyok, férjek sokszor a legkegyetlenebb módszerektől sem rettentek el, hogy elérjék: csak egy gyermek jöjjön világra, maradjon életben. Kodolányi több művében is ezt a világot, gyermekkora helyszínét járja be újra, mutatja meg a társadalom és az emberi lélek elkeseredettségét, rettegését.
A sötét ormánsági életképeket érzékletesen bemutató írásai egészen a húszas évek közepéig kitartottak, ám saját élete, tapasztalásai továbbra is ihletői maradtak műveinek. A falusi idill helyett egy fásult, céltalan, hazug és önző közösséget mutatott be, ahol mindenki csak a túlélésre játszik, tekintet nélkül másokra. Ezzel kapcsolódik az Illyés Gyula által jegyzett Puszták népéhez, amely a szomszédos megye viszonyairól fest hasonlóan érzékletes képet. Látásmódjuk, igazságérzetük, céljaik sokban fedték egymást, ám más és más eszközökkel éltek. A harmincas években mindketten a népi mozgalom oldaláról szóltak, ám Kodolányi sokszor maga is megkérdőjelezte világnézetét.
Kodolányi János hetven éves volt, amikor elhunyt, a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. Sírja a nemzeti sírkert része.