Műhely

"Curriculum vitae" - Életrajzom

Megígértem fiaimnak, hogy életrajzomat megírom! Teszem ezt, nem azért, hogy magamnak emlékoszlopot emeljek, melyen egyéni önhittségből magunknak vélt tetteket felsoroljuk s nevem ezek fényében ragyogjon, hanem azért, hogy példával igazoljam, miként az ember földi boldogsága nem anyagi javak bővelkedésében, testi és szellemi kiváló-ágok birtokában s az embertársak általi dicsőítésben rejlik, hanem azátal elérhető, hogy elsősorban saját ösztöneit és akaratát a józan ész és meg-fontoltság útján irányíttassa, hogy testi- és szellemi munkaképességét észszerű beosztással felhasználja, családja és embertársai szeretetét és jóindulatát megnyerni igyekezzék szem előtt tartva az írás szavait: „ jó- tettért jót várj”!

Gyermekkori évek

Születtem 1850. December hónap 19-^én reggel 1 órakor Svedlér bányavároskában, atyámnak 288 szám alatt a „Mühlgasse”-ban fekvő há- zában. Anyám a szülés után nagy beteg volt s így az újszülöttet nem szoptathatta, hanem azt csupán tehéntejjel és kamillateával etették! Anyám felépülése után sem kaptam már anyatejet, – én már a 7^ik gyermek voltam s anyám a nagy betegség után már nem táplálhatott – így állandóan a megszokott tehéntejjel kellett beérnem!

         Szülőimről annyit tudok, hogy atyám 1812-ben született; atyja kis-gazda és fuvaros volt /:mert az akkori időben a kincstárnak Svedlér mel-lett, Óvízen érczolvasztó telepe volt hol a környéken bányászott réz- és ezüstérczeket olvasztották s a svedléri gazdák kötelesek voltak a szüksé-ges faszenet és olvasztó anyagokat az olvasztótelepre fuvarozni!:/ Kit még magam is ismertem, mert 1871-ben, 87 éves korában halt meg! Nagyanyám Schemnitzer Eleonóra volt, kit azonban nem ismertem, mert elhalálozásakor alig 2-3 éves lehettem!

       Atyámnak két fivére és egy nővére volt: az egyik fivére Antal /:kit „Antöne”-nak hívtunk:/ mint mészároslegény hosszabb ideig Mezőkö-vesden és Mezőkeresztesen töltötte vándoréveit s mikor visszatért Sved-lérre, Mari nevű egyik idősebb nővéremet vette feleségül. /:ezen házas-ságból származó János nevű fiú átvette atyja kis gazdaságát s maga csa-ládot alapítva, még jelenleg is életben van; ugyanezen házasságból szár-mazott Mari nevű leány egy Loÿ nevű svedléri gazdához ment nőül s már meg is halt!

       Atyámnak másik öcscse István, nagyatyámnak gazdálkodási és fu-varozási foglalkozását folytatta s szintén nagyobb család alapítója lett, de fiai Svedlérről elszéledtek s azokról később már semmi adatom nin-csen!

       Atyámnak Anna-Mária nevű nővére egy Kottner nevű bányafelőr-höz ment nőül, kitől egy fiú és egy leány gyermeke lett. Ezen család sze-rencsétlen volt, mert a férfi eliszákosodott és korán elhalt, – az özvegy-nek kisfia süketnéma lett s az anya is nagy búbánatában korán elhunyt! A süketnéma fiút sikerült a váczi süketnéma intézetbe vinni, hol 4-6 éven át a suszter mesterséget tanulta és visszakerülvén atyám megkísé-relte neki egy suszterműhelyt berendezni, de a fiú könnyelműsége miatt, semmire sem mehetett vele s így kénytelen volt őt saját házába és felü-gyelete alá venni és a lehetőség szerint gazdasági munkák körül foglal-koztatni. A néma fiúnak kis nővére egy ideig atyám házánál volt, ké-sőbb, úgy tudom, Nyíregyházára került s ott férjhez is ment.

       Édesanyám atyja Demeter Sámuel mesterségére suszter volt, de úgy látszik Svedlér városkában nagy tekintélye volt, mert városi bírónak választották! Volt neki négy leánya és egy fia, anyám volt közöttük kor szerint a második! Mivel atyám az öreg Demeterrel nem valami jó vi-szonyban lehetett s az öreg vén napjaira mindenkitől el volt hagyatva, édesanyám volt az egyedüli, ki őt gyámolította és segítette sokszor atyám tudta és beleegyezése nélkül is. Emlékszem, hogy az öreg minden héten egyszer-kétszer eljött hozzánk s szeretett nekem mesélni; mindig a magyar szavakat vegyített a beszédébe, melyeket én meg sem értettem s ilyenkor magyarázta, hogy „kanál ißt ein Löffel und nyele ißt das Stiel”; ha pedig a mesélést már megunta s én még mindig nógattam, hogy meséljen tovább, ezt a mondatot használta: „Ich weiß ein Märchen von Kuckucksmärchen, willst es hören oder nicht?” (Magyarul „Tudok egy mesét, a kakukk meséjét, akarod hallani vagy nem?” Szabadjon itt megjegyezni, hogy egyes ifjúkori emlékeit Jónásch Antal németül, gót betűkkel írta le, amelyek átírása latin betűsre csak jelentős segítséggel sikerült! Találtam egy személyt, aki Münchenben tanult és az ó-német nyelvből doktorált!  – ezek mindenhol dőltbetűsek: Liptay Péter) Ha azt mondtam, hogy nem azt akarom, hanem más mesét, megint csak ismételte az előbbi mondatot s így ment ez tovább, míg figyelmem esetleg másfelé nem irányult és nagyapám térdéről le nem kerültem!

       Ha az öreg eltávozott /:mert Svedléren más utcában egy kis házban lakott:/ anyám őt mindig elemózsiával /:kenyér, liszt, szalonna stb.:/ ellátta. Úgy emlékszem, hogy az öreg 1869-ben, 85 éves korában halt meg; atyám halála előtt vele kibékült és temetését is ő rendezte!

       Atyám fiatal koráról annyit tudok, hogy Svedléren a szűcsmester-séget tanulta s felszabadulása után mint legény Kassa vidékén és Mis-kolczon dolgozott. Midőn vándorlásáról visszatért Svedléren szűcsmes-ter lett s megnősülvén mesterségét egy ideig folytatta! Ekkor öcscsével, Antallal, ki vándorlásból szintén némi megtakarított pénzzel tért vissza, Óvízen a kincstári korcsmát kibérelték s néhány év alatt a bérleti üzlet-ből némi vagyont gyűjtöttek, melyen azután mindketten kis gazdaságot szereztek s tovább ezen gazdaságból tartották fenn családjukat.

       Gyermekkori éveimből arra emlékszem, mint legrégibb eseményre, hogy egy napon más gyerekekkel az udvaron egy szekérszínben játszot-tam és hosszú rúddal hadonászva egy tetőgerendáról, hol apám szerszá-mait szokta felrakni, valami szekérlőcsöt leütöttem, mely arcomra esett és balszemem felsőhéját széthasította. Mivel arcomat rögtön vér borí-totta s magam és a többi gyerekek is jajgatni kezdtek, testvéreim és anyám kirohantak s látva vérbe borult arczomat azt hitték, szemem ki-futott s nagy ijedelem és síránkozás között megmosdattak s a közelbe lakott orvoshoz czipeltek. Ki megvizsgálva a sérülést, csupán a szemhéj-ban talált bevágást, míg a szem maga épségben maradt. Egy-két hétig bekötött szemmel jártam s a seb szépen gyógyult, de a baleset emléke – a szemhéj bevágás – megmaradt a szemhéj utolsó becsukódásáig.

        Ezzel kapcsolatban egy másik balesetemről is megemlékszem, mely körülbelül 6-7 éves koromban történt, midőn egy fiatal borjút kötélen vittem legelőre! Ekkor Máli nővéremmel együtt egy borjút akartunk kö-

télen kihúzni, hogy a kertünkön kívül elterülő réten a legelést meg-tanulja. Mivel a borjú makranczoskodott, én a kötelet kezemre csavar-tam, hogy ily módon nagyobb erőt kifejthessek a húzásnál, míg nővérem a borjút hátulról tolta kifelé. Midőn így nagy nehezen sikerült a borjút az ajtón kihúzni, a kertünk és a közeli rét között elvonuló úton egy ökrös-szekér haladt, a borjú, mely előzőleg szokva volt, hogy a saját ökrössze-kerünk után kullogjon /:mert a béres többször magával vitte a mezőre:/ most egyszerre nekiiramodott a szekér után s engemet földre lódítván maga után vonszolt a köves úton; nővérem ijedtében reám dobta magát s a borjú most már mindkettőnket vonszolta a szekér után! Szerencsére az ökrösszekér gazdája hamarosan észrevette a veszedelmes helyzetet, a borjú elébe szaladt s azt megállítva kiszabadította kezemet a kötélhurog-ból s vissza is terelte a borjút kertünkbe! Nővérem sírva szaladt elpana-szolni az esetet anyámnak, magam pedig utána kullogtam s egy kis kar-rándulás fájdalmán kívül csupán a mellényem és kabátom elejéről lesza-kadt pittykés gombok lenyúzásán bánkódtam.

       Egy további baleset ért 8-9 éves koromban! Mint iskolásfiú igen szerettem a halászatot s amikor csak tehettem, lehúztam csizmámat, felgyűrtem nadrágomat s begázoltam a közelben volt „Mittelgrund” patakba, vagy a Göllnitz folyóba halakat fogni! Egy ilyen alkalommal midőn a halászatról hazatérőben voltam, egy szabad térségen kellett át-menni, hol az ácsok egy készülő háznak tetőgerendázatát összeillesz-tették! Az ácsoknak munkája figyelmemet lekötötte s magas is közelük-ben a már összeillesztett tetőszerkezet egy gerendájára felültem és csu-pasz lábszáramat a lebegőben lóbáltam. Valahogy nagy lendületet adhat-tam magamnak és hátrafelé dőltem, miközben bal lábszárom egy élesen kiálló fagörcsben felakadt, mely közvetlenül a térdkalács mellett egy kö-rülbelül 6-7 cm bőrdarabot kiszakított! A tátongó sebből hús- és íncza-fatok kilógtak s a vér az egész lábszárat elborította. – Jajgatásomra az ácsok hozzám szaladtak, valami rongygyal hamarosan bekötöttek és ha-zavittek! Édesanyám kétségbeesve fogadott s azonnal az orvost hívatta, ki a sebet megvizsgálva, a kilógó czafatokat levágta és bekötözte, azután ágyba fektettek hosszan, emlékezetem szerint csak 2-3 hét múlva volt szabad felkelni. Meg kell jegyeznem, hogy balesetem alkalmával atyám nem volt odahaza s én testi fájdalmam mellett lelki gyötrelmet is szen-vedtem, hogy mit fog majd apám velem cselekedni, hogy gyakori figyel-meztetése ellenében megint halászni voltam s ennek következtében sze-reztem a bajt. Félelmem ez alkalommal feleslegesnek bizonyult, mert atyám hazaérkezvén, megsimogatott s bíztatta anyámat s engemet is, hogy a dologból nagyobb baj nem lesz csak nyugodtan viselkedjem; az iskolából való elmaradásomat pedig ő maga fogja a tanítónál igazolni! Így lábam sérülése csakhamar begyógyult s a sebhely látszatján kívül egész életemen át semmi fájdalmas érzést nem tapasztaltam!

      Gyermekkorom nevezetes eseménye volt midőn az iskolát kezdtem látogatni! Svedléren két felekezeti népiskola volt, egy róm. kath. és egy evangelikus iskola, mindkettőt a város tartotta fenn összesen négy tanító-val. Az evang. iskola két részre oszlott: az alsó három évfolyamot – a fiúkat és lyányokat együtt – az egyik tanító, a felső három évfolyamot a másik tanító tanította; mindkét tanító egyszersmind a templomi kántori teendőket is ellátta! Itt akarom megemlíteni, hogy az alsó osztálynak tanítója egy Hankicz János nevű nőtlen ember volt, kit a polgárság na-gyon szeretett, mert a gyermekekkel való szigorú, de jóakaratú bánás-módjával szép eredményeket ért el s azonkívül is az istentiszteleteken mint kitűnő orgonista szép egyházi zenével gyönyörködtette a híveket. Mint méhész is jó hírneve volt s ösztönzésére a község tekintélyesebb emberei is foglalkoztak méhészettel. Emlékszem, hogy a téli hónapok-ban a hét bizonyos napján – például szerdán vagy szombaton, midőn délután nem volt tanítás – a gyermekeket lakására rendelte és szalma-zsúpokat rakott elébük, hogy a szalmaszálakat simára megtisztítva azo-kat a szalmakasok fonására alkalmassá tegyék! Hogy a gyermekekkel a munkát megkedveltesse, rendesen mézeskenyér uzsonnával is megvendégelte! Ezen általánosan igen kedvelt tanító később svedléri állását egy Dobsina város által ajánlott kedvezőbb állással cserélte fel, de mint utólag értesültem ezen tisztségben csak rövid ideig működhetett, mert néhány év múlva tüdősorvadásban meghalt. –

       A Hankicz tanító alatt töltött tanulási időszakból egy epizódra em-lékszem, mely az iskolajárás kezdetén történt. Midőn az egyik órán a ta-nítás folyt, én valószínűleg figyelmetlen voltam és a szomszédommal pajkoskodtam s midőn a tanító felszólított nem tudtam felelni, azért egy tenyérkalácsot kellett kapnom! Ezen tenyérkalács abban állott, hogy a tanítónak volt egy nyeles, köralakú, lapos fatárcsája s ha a gyerekek kö-zül valaki rendetlenkedett, vagy a leczkét nem tudta, akkor kénytelen volt karját kinyújtani s tenyerét odatartani, melyre a tanító a nyeles lapát-tal reáütött; a vétség – vagy hanyagság mérve szerint a bűnös aztán vagy az egyik tenyerére – vagy mindkét tenyerére többször is kapott „száraz kalácsokat”! A jelzett esetemben a tanító felhívott, hogy nyújtsam ki te-nyeremet s ő készen állt a fakalácsával ütésre! Én ki is nyújtottam tenye-remet, de midőn a tanító ütött volna, azt hamarosan visszahúztam és az ütés akkor tenyerem helyett a padot érte, erre a tanító megparancsolta, hogy másik tenyeremet nyújtsam ki s ezt megismételtem, de amikor az ütés bekövetkezett volna, a tenyeremet ismét visszahúztam s az ütés is-mét csak a padot találta! Ezen játék egypárszor ismétlődött – de mint emlékszem a kézvisszahúzás nem is akaratosan, hanem ösztönösen tör-tént – mire a tanító türelmét veszítve a fakalácscsal jó nagyot ütött a la-poczkámra, mire aztán figyelmem a táblán mutatott betűalakokra visz-szatért! Máli nővéremnek, ki ugyanazon iskolában egy évvel előbbre volt – midőn az iskolából hazajöttünk, első dolga volt, hogy a szülőknek a velem történteket elmondja, mire atyám ugyan megdorgált, de kelle-metlenebb következményei a dolognak nem voltak!

      Az alsó elemi iskolában töltött három év alatt történtekből még arra emlékszem, hogy Hankicz tanító eltávozása után egy Lacher nevű tanító jött, kit a gyerekek ugyan nagyon kedveltek, mert tanítási óra alatt a betűvetés és silabizálás helyett inkább meséket mondott el, amiért azonban a város előljárósága őt rövid idő múlva menesztette! Meg kell azonban említenem, hogy Lacher tanító táncziskolát is rendezett s a gye-rekek nagyrésze – közöttük magam és Máli nővérem is – nagy kedvvel látogatta a tánczórákat! A farsang végén még próbabált is rendeztek s ezen két-három hegedű muzsikus és egy trombitás – ki a kath. templom-ban a nagy trombitát szokta fújni – működése mellett, úgy a gyerekek, mint a megjelent szülők is igen jól mulattak! Megemlítem, hogy a táncz-órákon az evang. papnak Lumnitzer Adolfnak kis leánya is résztvett s a próbabálon a közönség tetszése nyilvánult, midőn ővele a franciané-gyest és a walczert tánczoltam!

       Az alsó elemiben töltött három év után kerültem a felső elemi isko-lába, hol Faix Mátyás tanító volt az instruktorom! Faix Mátyás egy ala-csonytermetű, nagyszakálú, hosszú-göndör-szőke hajú ember Felső-Sze-pességről való s az 1848/49-^ik szabadságharczban mint honvédhadnagy szolgált s lelkes magyar volt! Mint kitűnő orgonista az egyházi gyüle-kezetben – mint impressionista szónok a községi- és egyéb alkalmi gyű-léseken nagy tekintélynek és kedveltségnek örvendezett!  Nagy termé-szetbarát volt és festészettel is foglalkozott, minek tanulságául egy szép tájképére emlékszem, melyen Svedlér városkát és annak gyönyörű kör-nyékét lefestette! A nagyobb gyerekeket tavasz és nyár idején összehívta és velük kisebb-nagyobb kirándulásokat tett, midőn a természet szépsé-geit és tüneményeit – nem-különben az állat – növény – és ásványvilág jelenségeit magyarázta és a gyermekek lelkét ezek iránt fogékonynyá tette! Igen érdekesek voltak a tavaszi majálisok, midőn a gyermekkel együtt a szülők is kirándultak és virágos réten – a fenyves erdők szélén folyt a táncz, játék és különféle szórakozás! Ilyen alkalommal az iskolás fiúk s városházáról kikérték a két nagydobot és korán reggel bejárták a várost s összedobolták a gyermeksereget /: magam is egyike voltam a dobosoknak!:/  – Az iskola épület előtt volt a sorakozás, hol a leányok abroncsokra kötött koszorúkkal, a fiúk bokrétákkal várták az indulást! Midőn a tanítók jelt adtak, a dobosok reákezdték a taktust s a menet el-indult a város hosszú utczáján keresztül a kitűzött majálistér felé! A szülők és családbeliek megfelelő elemózsiákkal terhelten később indultak a gyermekek után! Dalolás, labdázás, versenyfutás és társasjátékok között telt az idő s a megérkezett elemózsia szállítmányok csakhamar fogyasz-tókra találtak! Közben a majálison résztvett szülők, az iskola pártfogói, a város- és egyház elöljárósága a helyszínen rögtönzött asztalok és padok körül elhelyezkedett s a tanító urak bevonásával folyt a lakmározás és víg poharazás! Így víg dalolás és táncz mellett telt az idő, míg az esti al-kony beálltával mindenütt összecsomagolva s a gyerekeket rendbe sora-koztatva, a kellemesen töltött napnak emlékével hazaindultak. Megtör-tént, hogy egyik-másik majális-napon zápor érte a vigadó kirándulókat. Ilyenkor aztán futott az egész társaság s kereste a menedéket hol az erdő védő fenyői alatt, hol egy juhász kalibában s végre is átázva, lucskosan érkezett vissza lakására! Bár a majális napok megválasztása előtt min-denkor a helybeli időjósok bölcs tanácsát vették figyelembe, mégis meg-történt, hogy a váratlan égi zuhany elrontotta a javában folyó mulatságot.

        A Faix Mátyás tanító alatt eltöltött három iskolaév a kellemes emlé-keken kívül mégis igen sok, reám nézve kellemetlen tapasztalatokat szerzett! Úgy látszik, hogy gyermekkoromban kissé nehéz felfogású s amellett nagyon zárkózott voltam, előfordult, hogy valami csekély gyermeki csíny miatt akár otthon az apám – akár az iskolában a tanító kérdőre vont, én egy szót sem tudtam mentségemre kihozni a s tűrtem a dorgálást és testi fenyítést is! Egy esetre emlékszem, midőn az iskolában egy ócska, rozoga cserépkályha miatt kellett lakolnom! Egy reggelen a tanítási óra megkezdése előtt a többi fiúkkal a kályha körül hanczuroz-tunk s én akarva vagy nem akarva valahogy megrúgtam a kályha oldalát, mire az amúgyis düledező kályhacserepek bedőltek és a fél kályha ösz-szeomlott! Nagy volt erre az ijedelem s mikor a tanító bejött első dolga volt, hogy a tetteseket kérdőre vonja! A tettesek első sorában én állottam s midőn a többi gyerekek hangosan mentegetőztek én semmi mentséget nem tudtam felhozni, ekkor a tanító lefektetett az első padra, a mogyoró-fa-pálczát egy erős fiúnak kezébe adta s a kimondott ítéletet – hat bot-ütést végre akarta hajtatni! Az első ütést megkaptam, de ekkor felugrot-tam s a tanítónak minden erőlködése ellenére tovább le nem feküdtem; a tanító ekkor még egyet-kettőt bottal ütött a hátamra s az ügy el volt in-tézve! Hátra volt azonban az esetnek másik – s lelki hangulatomra nézve súlyosabb következése, mert iskolából hazatérvén Máli nővéremnek első dolga volt, hogy sírva mondja el a szülőknek az iskolában történt esetet! Én a legrosszabbra voltam elkészülve s meghunyászkodva sompolyog-tam be a kapun várva az el nem hárítható fergeteget! Nagy csodálatom-ra apám mosolyogva közeledett hozzám s csak annyit mondott: egy jóra-való iskolásfiúra és a szülőkre is szégyen, ha őt a tanító dorgálja sőt megfenyíti!

        Mivel nem tartoztam az igen szorgalmas – vagy nagyon eszes gyermekekhez, Faix tanító – aki apámmal jó barátságban élt és szerette vol-na, hogy fia első helyen legyen az iskolában – gyakran korholt s gyakran jövendölte, hogy három lábon fogok lovagolni, azaz hogy suszterinas lesz belőlem! Egy különös esetre emlékszem, midőn egy alkalommal privát „leczkeórára” rendelt saját lakására s bizonyos feladatot kellett ott be-mutatni; én a leczkeórán megjelentem ugyan, de a feladat nem volt elkészítve, vagy rosszul volt megfejtve! Faix tanító ekkor nagy haragra lobbant, hamarjában megfogott s a szobából kivitt a ház pitvarába; itt a padlón egy csapóajtó volt, mely valami pincze nyílást takart, ezt az ajtót felnyitotta s mindenképen le akart tuszkolni a pinczelyukba! Erre én na-gyon megijedtem, könyörgésre fogtam a dolgot s megígértem, hogy ezentúl szorgalmasan fogom végezni feladatomat, csak ne dobjon a sötét pinczelyukba! Így sikerült a tömlöcbüntetést elhárítani s attól fogva nem emlékszem, hogy nagyobb kellemetlenség ért volna az iskolában! Mint a népiskolában a 6^ik évfolyam tanulója az evang. egyház hívei között előfordult temetéseknél mint mendikás (mendikás jelentése: latin – „kolduló”, de a Felvidéken mendikáns, mendikás a református kollégium kis diákja, a legátus kísérője, aki házról házra járva ünnepi köszöntőt mondott, és ezért kisebb pénz-adományokat kapott; kis legátus. – kiegészítés L. P.) jelen kellett lenni s vagy a keresztet vinni, vagy az ének textusát a híveknek előmondani. Ilyenkor a pap, a kántortanító, templomszolga és 6-8 iskolás fiú a paplakás előtt összegyűlt s együttesen indultak a halottas házhoz. – Itt a pap a koporsó előtt megállt, kalapját, botját, keztyűjét egy iskolás fiú tartotta, hátrább pedig két iskolásfiú az énekes könyvet feltárta, melyből a kántor az alkalmi éneket intonálta, kísérve a mendikás fiúk és a részvevő közönség éneklésével! A pap elvégezvén az alkalmi imádságot, a kántor a második éneket intonálta s a menet elindult olyképen, hogy elül egy keresztvivő fiú, aztán a kántor az éneklő fiúkkal és a pap, azután pedig a koporsót vivő négy- vagy hat férfi, végre a gyászoló család és a résztvevő közönség! A gyászháztól a temetőig vezető úton, időnként megszakí-tással egy halotti éneket énekeltek, melynek szövegét egy mendikás fiú mondatonként előre diktált. – A temetőben a sírhoz érve a pap még egy imádságot mondott, a kántortanító és közönség még egy búcsúéneket énekelt s a kísérő közönség szétoszlott, vagy – ha előkelő személyiség temetése volt – a templomba mentek hol búcsú-istentiszteletet tartottak!

        A szülői háznál folyt családi életre vonatkozólag nem nagy öröm-mel tudok visszaemlékezni! Atyám szorgalmas, törekvő ember volt; fia-tal korában szűcsmesterségét folytatta, később Antal öcscsével együtte-sen a kincstártól az óvízi érczolvasztótelepen a korcsmát és élelmezési üzletet bérelte, mi által oly helyzetbe került, hogy Svedléren házat és kis gazdaságot szerezhetett! Az én gyerekkoromban javában folyt a gazdál-kodás! Akkor apámnak volt 4 – sőt 6 ökre, 3 tehene, sok aprómarhája s 60-70 darab juha! mi mellett mindössze egy béres – és a mezei munkák alkalmával néhány időleges kaszásember és napszámos asszony dolgozott! Atyám kora reggeltől késő estig a gazdaságban volt elfoglalva, anyám pedig a részben még hajadon nővéreimmel a házi dolgokat végezte. – Bár némi lelki lehangoltsággal, de a valóság érdekében meg kell mondanom, hogy atyám nagy szorgalma mellett rendkívül szigorú házsártos ember volt, ki sem családtagjai, sem más emberek irányában kíméletet nem ismert! Ha otthon volt reggeltől estig szitkozódott, mormogott, s jaj volt annak ki valamiképen útjába került s nem az ő módja szerint cselekedett! Szegény anyám rendkívül sokat szenvedett, mert azonkívül, hogy a gyermekek gondozása /: 7 gyermeke volt :/ és a háztartás rendkívüli terheket rótt reá, még atyámnak durva, lealacsonyító viselkedését is el kellett szenvednie! Ma is fájdalommal gondolok vissza, midőn anyám a nyári aratási munkák alatt este 10 óra után feküdt le, és reggel 2 órakor már talpon volt, hogy az este előkészített kenyértésztát megdagassza és reggel 6 órára, – midőn a napszámosok a mezőre kimentek – nekik a frissen sült kenyeret, a hozzávaló szalonnával és túróval egész napra kiadhassa! Nem csodálható, hogy szegény anyám egészséges testi szervezete mellett is a nehéz, gyötrelmes testi munka és lelkibánat súlya alatt már 1880-ban, 65 éves korában meghalt!

        Az igazság érdekében be kell vallanom, hogy atyám a községben általánosan ismert és mindenkivel szemben tanusított szigorú, kíméletlen – lehet mondani durva – viselkedése dacára – vagy talán azért is – nagy tekintélyben állott, mert egyrészt a kisvárosi tanácsban a gondnoki, majd a bírói tisztet sok éven át viselte, az evang. egyháznál pedig az egyház-felügyelői állást töltötte be! /: Ezen utóbbi állásában többször a pappal is ellenzésbe került! :/

        Az atyai háznál töltött gyermekkori éveimtől nem mehetek tovább anélkül, hogy egyes, apróbb eseményekről ne emlékezzem meg! A szomszédban lakott iskolapajtásokkal való játékok és apróbb csínytéte-lek mellett nagyon szerettem a ház körüli és mezei munkákat is! Anyám-nak segítettem a zöldséges kertben és a gyümölcsfák gondozása – her-nyózás, gyümölcsszedés és elraktározás – szintén nagyrészt az én mun-kakörömhöz tartozott! Nyáron a szénatakarítás és az aratási munkák kö-rül segítettem s nagy kedvvel csatlakoztam a napszámosokhoz, midőn egész napra kimentek a „Buchwald” havasra szénát összetakarítani, mely alkalommal néha bőrig átázva menekültünk a közeli fenyvesbe s tüzet rakva szárítottuk szellős nyári öltözetünket! Egy alkalommal apám-mal kimentem egy igen távoli hegyre hol kaszálás és szénagyűjtés alatt a munkások az éjjelt is a szabadban töltötték; apám egy szénaboglyában készített nekem fekhelyet úgy, hogy csak a fejem volt szabadon; oly jól aludtam, hogy csak reggel, midőn a felkelő nap fejemre sütött ébredtem fel! Az ökrös szekerek már este érkeztek a havasra s reggel a rakodáshoz fogtak, mely a lejtős hegyoldalban a béresek részéről nagy ügyességet és körültekintést igényelt, nehogy felborulás történjék! A szekerek megra-kodása és a szénának hosszú rudakkal való leszorítása és megkötése után a szekerek a lejtőn lefelé indultak, midőn a béreseknek arra kellett ügyel-niök, hogy a szekér hossztengelye a hegy lejtőjével mindig egyenközű legyen, mert ellenesetben a szekér felborulása bekövetkezik s az ökröket is magával ránthatja! Helyenként oly meredek volt a lejtő, hogy a sze-kérnek nemcsak mind a négy kerekét kellett lánczokkal megkötni, ha-nem a szekér hátuljára még egy ágas-bogas fenyőfát is rá kellett akasz-tani, hogy a gyors csúszást megakadályozza. Ilyen fajta szénagyűjtés és fuvarozás iránt nagy érdeklődéssel viseltettem s nagy örömöm tellett, hogy benne részt vehettem!

        Más kedvencz foglalkozásom volt az iskolai szünidő alatt, hogy az istállóban tartott egy-két borjút és 2-3 bárányt – melyek valami lábbeteg-ség miatt a többi juhokkal rendes legelőre nem mehettek – kihajtottam a Gölnitz folyó mentén elterülő rétekre s ott más fiúkkal, kik hasonló kül-detésben voltak, összetalálkozva, hol futóversenyeket rendeztünk, hol tüzet rakva a magunkkal hozott szalonnát és burgonyát sütöttük, hol a folyóban halásztunk és fürödtünk! Az alkonyat beálltával összetereltük az állatokat s hazafelé ballagtunk velük. Megtörtént, hogy egyszer-más-szor viharos záporeső ért; ilyenkor az állatokat a közeli fenyves erdőbe tereltük s magunk is terebélyes fenyők alatt kerestünk menedéket; ziva-tar után pedig nagy tüzet raktunk s azt körülállva szárítgattuk a rajtunk volt könnyű, gyatra ruhákat!

        Atyám a ház- és gazdasága körül előfordult kisebb-nagyobb javítá-sokat – ha nagyobb ács- vagy kovácsmunkákról nem volt szó – maga szokta elvégezni s az e célra szükséges szerszámokat egy kamrában tartotta, mivel én ilyen munkákat mindig nagy figyelemmel kísértem, kerestem az alkalmat, hogy szerzett ismereteimet értékesítsem! Midőn atyámat vagy a mezőn, vagy valami községi ügyben a házon kívül tud-tam, beosontam a szerszámkamrába s kiválasztottam a szerszámokat, melyekkel valami játékszer – többnyire gyermektaliga, madárkalitka, gereblye és egyéb apró gazdasági eszköz – elkészítésére alkalmasnak találtam. Használat után visszatettem a szerszámokat szokott helyükre, s apám csak akkor tudta meg, hogy azokat időközben más is használta, midőn azokon a rongáltság és tompaság jelei mutatkoztak. Ilyenkor per-sze az első gyanú reám esett, de én igyekeztem kikerülni az első villámcsapásokat és csak később mutatkoztam, midőn már csak dörgés – vagy morgásszerű zaj reszketette a levegőt!

        Még egy gyerekkori sikertelen vállalkozásomról kell megemlékez-nem, mely ugyan különös hátrányos következményekkel nem járt, de lelkületemre oly behatással volt, hogy azt soha el nem felejtettem! Egy tavaszi napon atyám a közeli Merény városkában tartott országos vásárra ment s meghagyta a béreseknek, hogy az udvar végében gyűjtött trágyát a szántóföldre kifuvarozza! A béres jókor reggel megkezdte a munkáját s talán a 3^ik kocsit is megrakta már, midőn anyám őt a pitvarba beszólí-totta, hogy reggelijéhez fogjon! A béres a felhívásnak eleget téve a trá-gyával megrakott négyökrös szekeret az udvarban hagyta, mialatt a ház kapuja is a már előzőleg történt kifuvarozás után nyitva maradt. Az ud-varban futkosva láttam, hogy az ökrös trágyaszekér indulásra készen áll és még az utcai kapu is nyitva van, így az ötletem támadt, hogy míg a béres reggelizik én kihajtom az ökrös szekeret az utcára s ezzel megmu-tatom, hogy én is értek valamit az ökrösfogat hajtásához! A szekér meg is indult s én az ostort büszkén pattogtattam! Erre azonban a szekér rúdja mellett befogott, hátsó fiatal ökör – a szokatlan új bérestől és ostortól megijedt, a párját a szekérrúddal együtt oldalra nyomta s azon pillanat-ban a szekér tengelye a kapuban megakadt, a kaput sarkából kiszakította s a kapu falpillérét is megrongálta! A nagy zajra a béres kirohant, de már csak annyit tudott segíteni, hogy az ökröket megállította és az összetört kaput és a rongált falpillér roncsait félretolta az útból! Édes anyám ki a nagy zajra szintén előrohant maga is megijedt a látványtól s szemrehá-nyást tett, hogy oly nagy bajt okoztam, melynek következményei atyám hazaérkezése után lesznek kézzelfoghatólag is érezhetők! Aznap sem az ebéd nem ízlett, sem a szokott játék és foglalkozás nem okozott örömöt és nagy nyugtalansággal vártam az esti órákban atyám hazaérkezését!

        Végre megérkezett atyám a merényi vásárról s belépve a kapun, lát-ta a nagy rongálást s megindult a kérdezősködés és a végbement katasz-trófának körülményes elbeszélése! Én távol tartottam magamat a hely-színi szemlétől s mikor már messziről láttam, hogy atyám a kapuhoz kö-zeledik, az udvarba osontam s az árnyékszékben kerestem menedéket a véletlenül reám jött szükséglet ürügye alatt! Mikor atyám tudomást szer-zett az esemény lefolyásáról, első kérdése a tettes holléte felől volt! Ez-iránt a helyszínen senki sem tudott felvilágosítást adni és megindult a keresés az egész ház körül. Végre midőn az árnyékszékben guggolva láttam, hogy sorsomat el nem kerülöm, lassan kisompolyogtam s úgy tettem, mintha tényleg szükségletemet végeztem volna. – Atyám látva a nagy szepegést s talán ez alkalommal maga is jobb kedvében volt, csu-pán jobb fülemet ráncigálta kissé s a nála szokatlan, nyugodt hangom mondotta, hogy jövőben ilyen vállalkozásokba ne fogjak! Másnap a kő-műves és ács rendbe hozta a kaput s ezzel az ügy befejezést nyert, ben-nem azonban ezen gyermekkori lelkifurdalás emléke megmaradt az öregkor végső napjáig!

       A népiskola 6^ik éve vége felé járt s életkorom 12^ik évében a húsvéti ünnepek alkalmából konfirmálásra készültem! Négy héttel az ünnepek előtt kezdődött a confirmandusok oktatása, melyet Lumnitzer Adolf evangelikus pap naponta egy- vagy másfél órában tartott. Ezen confir-mátió oktatás nagy megerőltetéssel járt, mert a rendes iskolai leczkéken kívül a pap által feladott és nagy szigorúsággal számonkért bibliai és hit-vallási tételeket is folyékonyan, könyv nélkül kellett megtanulni! Mivel pedig a gyerekeknek meg volt mondva, ki az előírt tételeket meg nem tanulja, az a confirmálásban és az úrvacsorában nem részesülhet s ennek következtében csak a következő évben jöhet ismét confirmálásra; azért minden gyermeknek és szülőknek is érdekében volt, hogy a confirmátió-hoz kötött feltételnek megfeleljen, vagyis, hogy a gyerek az előírt bibliai és hitvallási tételeket alaposan megtanulja! A húsvétvasárnapját megelő-ző héten a pap a confirmandusokat még egyszer alaposan kikérdezte s ez alkalommal meghozta ítéletét ki jelentkezhetik a nagy napon az oltár előtt az úrvacsora felvételére! Nagy örömmel távoztam ezen utolsó vizs-gáról, mert a pap nem csak az elsők közé sorozott, kik konfirmálandók lesznek, hanem külön megdicsért, hogy a kérdezett tételeket kifogásta-lanul felmondtam!

        Húsvét vasárnapja volt a nagy nap, midőn a confirmandusok az istentisztelet végével az oltár elébe álltak s a pap a szülők és hívek jelen-létében minden egyes gyermeket, – a fiúkat és leányokat – a bibliából és hitvallásból kikérdezte! Miután a feleletek kielégítők voltak s a lelkész kimondotta, hogy valamennyien méltók a Jézus-Krisztus emlékére ren-dezett úrvacsora felvételére, mindannyian az oltár körül letérdeltünk s az úrvacsora első kiosztásában részesültünk! A lelkész végimádságának el-hangzása után a confirmáltak sora elébe lépett és mindenkinek egy em-léklapot nyújtott át, mely egy-egy bibliai mondat mellett bizonyítvány is volt az illetőnek a hitvallásban történt oktatásáról és a hitközségbe való felvételéről. – Az én confirmátiói emléklapomat egyéb okmányaim kö-zött megőriztem s az otthon található bibliában van: Pál apostolnak Ti-tushoz írt levelének verse: „Da sei denen stark mein Sohn durch den Glauben an Jesu Christo!” („Te légy erős, fiam, a hit által a Jézus Krisztusban!”)

Iskolai évek a gymnasiumban

A confirmátió nagy eseménye után az iskolai év is csakhamar lezá-rult s ezzel népiskolai pályafutásomat 1862-ben befejeztem! Atyám most azon elhatározás előtt állott, hogy vagy tovább iskoláztat a gÿmnasiumban, vagy mesterségre ád! Szerette volna tudni, mily hajlandóságom van egyik- vagy másik mesterségre, vagy az iskolázás folytatására a gÿmna-siumban; én azonban semmiféle nyilatkozatra nem voltam kapható! /: ami talán nem is csodálni való, mert eddigelé mindig szigorú fegyelem alatt tartottak és mindent atyám akarata szerint kellett cselekednem!:/ Én előttem atyámnak egy János nevű fia volt, kire 4-5 éves koromból em-lékszem s aki Eperjesen a 3^ik gÿmnasiumi osztályban járt; ez megbete-gedvén hazahozták s rövid egy-két hét múlva tifuszban meghalt! Atyá-mat bizonyosan azon gondolat gyötörte, hogy midőn egyik fiát iskoláz-tatni akarta, s ez a mostoha sors rendelkezése folytán nem sikerült, most a második fiúval szemben az iskoláztatás költségeit akarja-e megtakarí-tani? Más részről azon körülmény, hogy a községben egy Piger nevű nagytekintélyű vagyonos bányatulajdonos már így második fiát – ki tő-lem egy évvel fiatalabb volt, – és egy Patzier nevű bányafelőr /: Hut-mann :/ a fiát szintén a rozsnyói gÿmnasiumba küldték: atyámat arra indíthatta, hogy engemet is a rozsnyói evang. gÿmnasiumba felvigyen! Így megtörtént, hogy atyám Patzier bányafelőrrel együtt a nyári szünidő alatt Rozsnyóra átrándultak s itt egy Gosztonyi nevű szűcsmes-ternél szállást és ellátást kialkudtak, mely szerint egy fiú után havi 11 forint volt fizetendő!

        Mivel szülőim szerették volna, hogy Máli nővérem – ki 2 évvel idő-sebb volt nálamnál – szintén megtanulja a magyar nyelvet, ezért velem együtt őt is felhozták Rozsnyóra s ugyancsak a Gosztonyi családnál he-lyezték el, mi annál czélszerűbbnek látszott, mert a háznál két idősebb leány is volt, kik kézimunkákkal foglalkoztak s így alkalom volt, hogy nővérem ilyen munkákban is némi jártasságot szerezzen!

       Az 1862^ik évi iskolai szünidő csakhamar elmúlt s atyám azon hie-delemben, hogy a gÿmnasiumban az iskolai év csak októberben kezdő-dik, Szeptember utolsó napjaiban felpakolt engem és nővéremet s felvitt Rozsnyóra. Egy napi utazás után, mely figyelmemet rendkívül lekötötte – mert a Szomolnokon – Uhornán – a pacsai hegyen – továbbá Kraszna-horkán át vivő út igen sok érdekességet nyújtott – estére megérkeztünk Rozsnyóra! Atyám még az nap rendezte a házbeliekkel az ellátási és fizetési ügyeket /: itt főleg a háziasszony és két felnőtt leánya voltak a tárgyalófelek; a házigazdának igen kevés beleszólása volt, mert az ő ténykedése főleg a házi szükségletek beszerezésére és a házkörüli munkák elvégzésére szorítkozott :/ másnap pedig a beiratkozás végett kellett a gÿmnasiumi igazgatónál jelentkezni! Nagy volt az öreg igazga-tónak /: Pelech János:/ meglepetése, hogy atyám és Patzier polgártárs fiaikat Szeptember végén hozzák az iskolába, midőn a tanítás már Szep-tember első napjaiban megkezdődött s a tananyagnak egy részén már túl-haladtak! Ennek daczára az igazgató azon feltevésben, hogy a novitiusok a mulasztást pótolni fogják, a felvételt mégis megengedte! Meg kell je-gyeznem, hogy az előző nyári szünidő alatt (tehát közel három hónapig) Svedléren Faix tanítónál leczkeórákat vettem a latin nyelvtanból, mert atyámnak bebeszélték, hogy azon esetben, ha a latin deklinációkat tu-dom, akkor az 1^ső osztály átugrásával a 2^ik gÿmnasiumi osztályba fel-vesznek! Midőn atyám ezen kérésével az igazgató elé állott, az engemet azonnal examinálni kezdett s midőn látta, hogy bizony a deklinációkat nem tudom, csak az 1^ső osztályba való beiratkozást engedte meg! /: Ezt utólag csak hálával könyvelhetem el, mert gyönge latinista lévén, a 2^ik, 3^ik osztályban még rosszabbul álltam volna latinból, mint később tény-leg állottam :/.